Egy szünetben felmerült a mostanában sokat feltett "Ki hova szeretne menni főiskolára/egyetemre?" kérdés. A padtársnőim élénken fejtegették azon döntésüket, hogy ők "pesti lyányok" lennének, meg hogy csak kéne az az emelt közgé érettségi. Egy másik lány előttünk ül tőlem is megkérdezte, merre mennék szívesen. Én csak az mondtam, hogy Szegedben gondolkozok. Ő is ide tervezgeti a továbbtanulást, szóval megemlítette, ha lenne kedvem, menjünk együtt albérletbe.
Alig, hogy elkezdtük szövögetni a szegedi életünket, bejött "kedvenc" osztálytársnőnk, és egyből bele is szólt a beszélgetésünkbe. Felajánlotta, ő szívesen betársul mellénk. Mellesleg meg se kérdeztük. Már a lakást is felosztotta, mi meg közbe jókat mosolyogtunk magunkba a másik lánnyal.
Csütörtökön feldobtuk témának a csajszikával történt esetet egy, még akkor be nem avatott diáktársunknak. Első gondolata: "Ő egy napot se bírna ki egy lakásban vele" - mindent elmond ez a mondat.
A legviccesebb az egészben az, hogy milyen szakokat jelölne meg a drága osztálytárs. Mindent, amit a környező társasága szóbahozott. Még a rendészetit is megjelölné, csak legyen valaki, akit maga mellett tudhat. Persze, azt a lányt, aki ezt először szóbahozta, elég rendesen kiosztotta. És most láss csodát: kiemelve megtekinthettük. El is képzeltem, milyen parancsnok lenne belőle...
Ha ő lenne a felettesem, szerintem önként mondanék búcsút a szakmámnak...
