Apukám, mikor kitaláltuk, hogy kutyát akarunk, csak egy fajtát tudott elképzelni a kertbe. Meg is értem a választását, mivel még emlékszem, egyszer volt már egy bernáthegyink. Habár akkor én még kicsi voltam. Akkor egy palotapincsivel volt párban házőrző (érdekes párost alkottak).
Majdnem másfél évvel ezelőtt jutottunk el arra a pontra, hogy minden újságban csak az állatokról feladott hirdetéseket olvastuk el. És akkor megtaláltunk egy telefonszámot. Elmentünk egy délután megnézni, ugyan milyen kiskutyákról van szó. Ott volt ő is. Már akkor is szerette a hasát - ő volt a legerősebb és a legmutatósabb kiskutya.
Másnap már nálunk rohangált a kertben. Egy németjuhász mellé került, akivel nagyon hamar megtalálták a közös hangot.
A másfél év elteltével lett egy hatalmas, imádnivaló teremtésünk, akinek a gondolatai általában a kaja körül járnak (bár anyu mindig mondja, hogy sovány a kutya - 80 kilósan???). És van még egy nagyon hasznos tulajdonsága: mindenki fél tőle. Én csak akkor szoktam, amikor leguggolok és teljes erőbedobással fut felém... meg amikor éhes, és kuncsorogni próbál...
