Február 2. Hétfő. Reggel fél 9. Én csak ekkorra tudtam beérni a suliba, ahogy mentem a ruháért, akkor távozott éppen a varrónő. A barátnők különrakták a ruhámat, hogy tudjam, az az enyém. Elég siralmas volt látni az övéiket, hát még az enyémet.

 A barátné kifelemenet nagyban meséli, hogy még őt tolta le a varrónő, hogy majdnem legvékonyabbként nem éri be a blézer. Normális??? Mindent ránkkent, hogy mi vagyunk a hibásak, hogy rosszak lettek a kosztümök.

 Hazafele muszály volt bemennem anyuhoz megmutatni neki a borzalmat. Kishíján sírva fakadt, mikor meglátta még csak a vállfán a kosztümöt. Látta, hogy a nadrág nem úgy áll, ahogy egy élre vasalt nadrágnak kéne, az ingnek a húzott varrása nem egyforma a két oldalon. Csak a blézert vettem fel neki ekkor, de mikor meglátta rajtam első mondata ennyi volt: "Én ezért egy fillért nem fizetek! Hogy csinálta meg ez a nő ezt a kosztümöt?!"

 Mikor hazaértem este a fényképezkedés után, anyu jött ajtót nyitni. Ismét nem csalódtam benne, mikor ezzel fogadott: "Beszéltem az osztályfőnököddel!" Na ebből gondoltam, nem sok köszönete lesz a varrónőnek.

 Aztán felvettem anyunak az egész szerelést. Legszívesebben azonnal leszedette volna rólam azt a szerencsétlenséget. Majd gyors betanította nekem, hogy másnap mit kell mondanom a varrónőnek. Nem volt egy rövid mondóka, az egyszer biztos...

 Folytatás köv.