A mai "túrámhoz" visszatérve. Miután rájöttem, hogy a kedvemért nem fogják kinyitni a könyvtár épületét, így elindultam haza. Azaz csak akartam.
A ház elé érve nagyban nyomom a csengőt. Eredetileg öcsémnek otthon kellett (volna) lennie. Anyuék vásárolni voltak, tehát róluk tudtam, hogy nem fognak nekem ajtót nyitni. De a tesóm se. Természetesen megjelenik a bernáthegyi, nagyban örül nekem, hogy végre lesz, akit összeurgálhat. A gond ott kezdődött, hogy 5 percig álltam a kapu egyik oldalán, Balu meg a másikon. Az nem esett le, hogy a kutyák, ha valaki otthon van, mindig az ajtóhoz mennek. Mivel ebben a helyzetben ugye a két eb kivételével nem tartózkodott senki a házban belül s kívül, így mindketten tették a dolgukat.
Nem volt más, irány tatám, aki mellesleg a szomszédban lakik. De nála meg nem volt kulcs! Így beültem a folyosóra, kiolvastam a hírlapot, meg néhány színes eztveddmeg újságot. Közben veszettül hívom anyuékat telefonon, hogy nem tudok bejutni. Persze, hogy ilyenkor nem viszik magukkal azt a kis nyavalyást. Pedig tudták, hogy nincs nálam kulcs. Egy óra múlva megjöttek szüleim. Én vadul integetek az ablakból. Ekkor még nem tudták, hogy miért ülök ott tatánál.
És hol volt addig a drága tesóm? Elment a haverjához... De telefonálni elfelejtett...
Végkövetkeztetés: Mindig legyen nálad kulcs! Ki tudja, mikor zárnak ki otthonról!
