De mintha ezt már mondtam volna...
Péntek... A nap már hisztivel kezdődött a részemről, mivel semmi kedvem nem volt itthonról elmenni. De muszáj volt.
Megérkeztem a tett, vagyis inkább a munkavégzés helyére. Negyed órával korábban. Pedig már azt hittem későn indultam el. Nagy nehezen kijött valaki kinyitni a kaput, hogy végre beléphessek a nagyon utált üzletbe.
Mikor mondtam, hogy hiába dolgoztam én itt már kétszer is pénztárban, soha nem jutna eszembe a kódom nagy nyűggel tekintették meg a kedvemért. Itt már éreztem, hogy sose lesz vége ennek a műszaknak... Aztán kimentem az eladótérbe. Majd kaptam egy seprűt és egy lapátot, és azt a feladatot, hogy takarítsak ki. De nem csak bent a térben. Nem!!! Végig az üzletet!!!
Na, miután felsepregettem mindent, kétszer is, mert abban bíztam, hogy gyorsabban telik majd így az idő (de ez csak egy rossz elképzelés volt), végre beülhettem a pénztárba. Aztán ott is maradtam. Egészen zárásig.
A leszámolást persze, hogy nem mondták el, hogy kell itt csinálni. Ezért le is lettem tolva. De nem igazán tudott bosszantani, volt jobb dolgom is, amivel idegesítsem magam. Még egyszer feltakaríttattak velem, el is kellett mosogatnom, majd negyed órával korábban haza is jöhettem! Komolyan annyira jó volt, hogy végre elindultam haza! Igaz, hogy majd szét fagytam este 10-kor a biciklin, de valamit valamiért!!!
