Május 2. Ez a nap is eljött. A ballagás.
Reggel fodrásznál kezdtem a napot. A megbeszélt frizura seperc alatt elkészült. Mikor megláttam a végeredményt: IMÁDOM!!! Mindig is ilyet akartam!!!
Nem tudom, miért van az, hogy sokan mondják, hogy ne vágassa le egy lány a haját. Én nem bántam meg. Szuper király állat lett!!! Teljesen megváltozott tőle az arcom. A másik fodrász is megjegyezte, hogy nagyon jól áll a fejformámhoz ez a rövid haj.
Szóval utána még gyors magamra öltöttem a kosztümöt, és rápillantva az órára leesett az állam... 9 óra van még csak!!! Nekem csak fél 10-re kell menni. Mondjuk a suli és a fodrász között van fél utca...
Mikor beértem már ott volt pár osztálytársam. Anyu még sehol. Azt tudtam, hogy a rokonság nem jön a ballagásra, csak az ebédre, de nem is volt ezzel baj.
10-kor útnak eredtünk. Végig jártuk azokat a folyosókat, ahol 3 évig minden nap megfordultunk; bementünk a termünkbe, ahol 3 évig ugyanazon a helyen, ugyanazzal a padtárssal végigültük és végigszenvedtük az órákat; végül kimentünk az udvarra, ahol megtörtént az ünnepség.
Mikor a végén felcsendült a Felnőtt gyermekek... Majdnem mindenki sírt. Jól esett. Itt töltöttünk 5 évet, végigrajzoltuk és aludtuk az unalmas üzleti vagy a laza magyarokat, szenvedtünk dupla matek órákon, ellógtunk pár közgé órát, és volt néhány jó pillanat osztálykirándulásokon.
Milyen gyorsan telik az idő. Olyan mintha tegnap léptem volna be az akkori épület kissé megviselt nagy fakapuján először, most meg már el is hagyom az azóta átépített iskolát.
Tényleg nem mindegy, hogy az ember hogyan gondol vissza az itt eltöltött időre. Voltak kevésbé jó pillanatok, de voltak olyanok is, amikre jó lesz visszagondolni pár év, évtized múlva is...
