Eiffel-tornyot akarok csinálni papírból!

 Semmi különös nem történt rajta.

 Az 5.20-as vonattal jöttem haza Szegedről. A kalauz először azért zaklatott, hogy felkapcsolja e a lámpát, de mondtam neki, hogy fölösleges, úgyis mindjárt világos lesz. Egész végig a felkelő nappal szemben ültem, annyira jó volt, hogy csiklandozták az arcomat, a napsugarak! Már rég erre vártam!!!

 Aztán mikor hazaestem, gyors élménybeszámolót tartottam apunak. Ő, hogy egy kicsit csöndbe legyek, csinált péntek este madártejet, így addig is volt mivel elküldjön tévézni. Mikor anyu hazajött, kérdezte, hogy átmegyek vele tatához takarítani. Igent mondtam, mert már úgyis régen voltam meglátogatni tatát.

 Lényegében a nap nagy részében virágokat fürdettem, meg ablakot takarítottam. Utána még a felmosót is megkaptam, amit egyedül tatámnál szeretek használni...

 Szombat este és vasárnap elővettem a könyveimet, és tanultam. Még svédet is nyomtattam. Egyszer talán eljutok odáig, hogy elő is vegyem. Majd a nyáron!!!

 Szerdán észrevette a narancs körmeimet. Mikor ez leesett neki, csak úgy bekiabált szegény csoporttársnőm válaszába, hogy úristen nem normális, mi az a kezén. Én egyből eldugtam, sejtettem, ebből megint rosszul jöhetünk ki.

 Utána lettem egyszer aszalt barack. Meg felírta a táblára a fügét, és persze egyből én lettem kiszúrva, hogy mondjam meg, mi az. De csak azért, mert ilyen volt a körmöm...

 Legalábbis kedden ezzel szekált az orosz tanár. Éppen olvastam egy feladatot, amire egyből jött a reakció, hogy én szeretem Dicapriot. A válaszom az volt, hogy róla nem is én írtam, erre már a végén Deppnél tartottunk, mire elmondtam neki, hogy én Ryan Reynolds-ról írtam fogalmazást. Ezután hívott Ryannek.

 Szóval mostmár meg se fogok lepődni, ha így fog felszólítani...

 A héten ez volt az egyetlen említésre méltó esemény.

 Péntek este rendezték meg az ukránok. Úgyhogy csak délután mentem át Szegedre, ami igencsak kivételes dolog nálam. De nagyon megérte!

 Ukrajnából eljött vendégszerepelni a Kárpátaljai Állami Népi Együttes. Közel másfél órás fantasztikus koncerttel lepték meg a közönséget. Nagyon jó volt hallgatni őket. Előtte még a lektorunk körbevezetett és megmutatta melyik hangszert hogy hívják. Bár a többségét be se kellett mutatni, mert sok a magyar népzenében is megvan...

 Az meg már mellékes volt, hogy mi, egyetemisták úgy érkeztünk a rendezvényre, hogy ki voltunk teljesen éhezve. Minden szempontból. Nagyon kíváncsiak voltunk magára a zenekarra, hogy hányan jönnek el, és kik, hogy ott lesznek e a tanszékről az oktatók, meg hogy mi lesz a fogadáson a kaja... XD

 Semmiben nem kellett csalódnunk... Minden tökéletes volt. Az utolsók között mentünk el. Még integettünk az ukrán vendégeinknek, akik még le is fotóztak minket :P

 Utána lesétáltunk a Pick étteremtől Újszegedre... Annyira rövidnek tűnt a táv...

 Összességében nagyon jó volt az egész, megérte elmenni rá.

 Ma végre alkalmas volt az idő egy kis vetésre. De előtte még helyet kellett csinálnom az íróasztalomon, hogy elférjenek a kis jövevények.

 Szegény szüleim, mindig is tudhatták, hogy nem vagyok teljesen komplett, főleg akkor, mikor egy Tesco-tour után hazajöttem, és megjelentem vagy 5 csomag vetőmaggal. Apu szokása az ilyen, de most én voltam a gyorsabb.

 Már egy ideje szeretnék saját házi fűszernövényeket, de eddig idő és mag hiányában ez elmaradt. De most végre már itt pihennek mellettem a cserépben... Kíváncsiak vagyunk rá, lesz e az egészből valami. Mert apu már mondta, hogyha kikelnek, akkor még vetünk egy-két cserépbe.

 Tatámat meg sikerült rávenni, hogy nála ültessünk citrommagot meg mandarint. Egy ismerősömnél ettem már házi citromot, ugyanolyan jó, mint a bolti, de ezt tudom, hogy nevelték, nem úgy, mint amit a boltban veszünk. Arra majd később kerül sor, addig még ennem kell egy-két citromot, hogy gyűjtsek elég magot...

 Az utóbbi pár hét szükséges volt számomra, hogy lezárjak néhány dolgot magamban, és újra meglássam a szépet és a jót.

 Az első állomása ennek az volt, amikor még előző félévről tovább folytatva a mentál fitnesst elmentem a tanárnővel rajzelemzésre. Ott újra ugyanazokat a dolgokat hallottam, amiket már ezerszer elmondtak rólam, csak sajnos az utóbbi időben elfelejtettem ezeket, és csak a rossz tulajdonságaimra gondoltam. De ez sokat segített, löketet adott arra, hogy újra megtaláljam a lelki békémet, hogy újra elhihetem magamról, hogy jó ember vagyok, aki képes a változásra.

 A következő lépésben el kellett hitetnem magammal, hogy jobbat érdemlek. Most már kezdem úgy érezni, hogy megtalálhatom azt az embert, aki nem akar mindenáron olyanná formázni, hogy ezzel magamat, az igazi értékeimet elveszítsem. Mindemellett a legjobb: magamtól jöttem rá, hogy ez csak egy megélt  "kis rossz" volt, láttam a rossz példát, de nem kell követnem, hiszen nekem nem ez az út van megírva, csak véletlen letértem a kijelölt vonalról, mert hirtelen nem az eszemre hallgattam, hanem valamire, ami nem tudom honnan diktált nekem. Még nehéz egy kicsit, de napról napra jobb lehet: azóta megismertem jó pár kedves embert, és azt is megtudtam, hogy még mindig csinos vagyok (eddig is az voltam - más mondta!!! - csak nem hittem el), és jól érezhetem magam a bőrömben.

 Mondtam már, hogy tök jó érzés??? :)

 Végezetül következzen egy dal, amit nagyon szeretek, és magamtól találtam rá, és segít a mai napig másképp gondolni a múltra. Talán egyszer még meg is köszönöm majd, hogy így történt...

 Már egész jól megszoktam, hogy a héten 5 napból négyszer 4 órakor kelek, és az első vonattal átzakatolok Szegedre. Már kitapasztaltam, hogy tudok kényelmesen elaludni a nem túl komfortos ülésen - jobban szeretem a piros vonatot, azon legalább az ülőhely is kényelmesebb, meg a fejemet is normálisan el tudom helyezni, nem úgy a bőr vagy mi a nyavalya ülésesnél. Aztán már csak azon problémázok, hogy van-e fűtés, meg elfekszem-e a hajam és ilyenek.

 Már az is természetes, hogy hazafele megírom a házimat, de tudom, hogy honnantól nem szabad tollat tartani a kézben, mert kiolvashatatlan lesz az írásom. Ezért még az orosz tanárom is megdicsért, hogy mindig kész van minden feladatom, pedig én bejárós vagyok, akik meg Szegeden vannak albérletben vagy koliban, azok szeretik elfelejteni megcsinálni a házit. Ők tudják...

 De kapok én eleget ezen kívül az orosz tanáromtól, mindig be-beszól, hogyha valamit nem úgy mondok, ahogy ő azt kigondolta, vagy ha kések, akkor már nem is kell kitalálnom a kifogást, ad ő magának választ a kérdésére...

 Őszintén már várom a végét. Nincs sok hátra: már csak pár hét és kezdődik a vizsgaidőszak, akkor meg már nem kell minden nap 5 órát vonatozással meg buszozással töltenem.

 Igen, kellett ez az egy hónap szünet. Szinte már a megbolondulás határát súroltam, pedig még nincs is vizsgaidőszak. A folyamatos vonatozás, az állandó tanulás, na és egy szenvedéssel és könnyekkel teli kapcsolat után itt vagyok, és végre a réginek érzem magam!!!

 Kivételt képez az, amikor nagyon elalszom a hajam a vonaton, na akkor egész napra elmegy a kedvem. Vagyis inkább irónikus leszek. Ezt mondták rólam!!! Én irónikus??? :P Na jó igaz, de akkor pont elfelejtettem fésüt vinni magammal...

 Szerda este 19.20-as vonat. Nagyon lazán leültem megírni az orosz házit, meg is lepődtem, hogy még nem indultunk. Az órára nem is néztem rá. Csak akkor csodálkoztam el, mikor egy ember már nagyon ideges volt, hogy miért állunk még mindig az állomáson, pedig már lassan 10 perce menni kéne. Láttam korábban, hogy a szembe jövő vonat késik, de úgy voltam vele, hogy a másik állomáson bevárjuk.

 Laza 20 perccel később el is indultunk. Azonban még a rendezőig se jutottunk el, amikor elkezdődött az elindul felgyorsul majd hirtelen megáll játék. Ezzel elvoltunk egy darabig, de már én is kezdtem ideges lenni. Ezt még eljátszottuk hazafelé egy párszor. Székkutasnál megálltunk, még a kalauzok is veszekedtek valamin. Nem tudom min, a másik kocsiban tették ezt.

 Végül 20 perc késéssel sikerült hazaérnem, de hatalmas örömömre el kezdett esni az eső :S A buszt lekéstem, akkor ment el, mikor még Csorvásnál tartottunk, így sétálhattunk haza apuval.

 Remélem, a jövő héten már jobb lesz az idő, és persze a vonatközlekedés is.

 Így kell kezdődnie egy napnak???

 Már egy ideje sejtem, hogy rossz hatással vagyok a járművekre. Autóra, vonatra, buszra... Ez a hét teljesen bebizonyította ezt a felvetésemet.

 Kedd. Reggel időben ért a vonatom Szegedre. Igaz, hogy Orosháza után már nem éreztem a fűtést, egyre inkább az ablak mellett beáramló fagyos szellő csapta meg az arcom...

 Miután kijöttem a vasútállomásról, és a buszmegálló felé vettem az irányt, láttam, hogy a 90-es busz is nagyon nehezen indult be. Én nem ezzel mentem. Még jobb is talán. 1V-nek az egyik legjobb fajta busz van általában kiküldve. Az első megállóig nem is volt probléma. Ahogy azonban ki akart onnan állni, nem mozdult meg a busz. 3 percig hiába nyomta a gázpedált, nem történt semmi. Végül mégis sikerült elindulni, de már előre látható volt, hogy nem sokáig utazunk már ezzel. Így is lett: a következő buszmegállóban megálltunk, az emberek el kezdtek felszállni, majd rá pár pillanatra a busz megadta magát. Még mindig volt, aki felfele szállt, de aki tudta, mi a helyzet inkább lefele indult el. Aztán a buszsofőr is megerősítette, hogy ezzel már nem megyünk sehova.

 Tudtam én, hogy gyalog kell elindulnom...

 A héten ez is az én napom volt.

 Az orosz tanár megdobált krétával, mert nem azt mondtam, amit kellett volna.

 A baszk jó volt. Szerzett nekünk a tanár levelezőtársat. Úgyhogy most beszélgethetek egy baszk lánnyal.

 Voltam szlovákon is. Egy kis ismétlés számomra. Amúgy jó volt, de egy huzamban elég sok volt egy kicsit.

 Ukránon meg mindenki annyira fitt volt, hogy kb. 5-6 éveseknek való játékkártyával mi akkorát szórakoztunk... Lehet ezért engedett el minket fél órával hamarabb a tanár...

 De ami utána jött... Azt hittem nem is érek haza. Nem akart elindulni a vonat.

Semmi extra.

 Kelhettem 4-kor, mert már volt ukrán. Utána nagyon beálmosodtam a következő két órán, mert annyira izgalmasak voltak.  Oroszon is elvoltam, éreztem, hogy vagy elalszok, vagy nagy küzdelem árán túlélem valahogy. Túléltem.

 Utána még elmentem a Koszovós kurzust megnézni, mit ne mondjak, már kezdtem megrémülni, hogy megint nem lesz... De volt! Még milyen! Az oktató is az akkori Jugoszláviából származik, ott is tanult, meg dolgozott is Szabadkán a Műszakin. De amiket elmondott! Sok mindent hallottam már a délszláv háborúzásokról, de ez minden eddiginél jobban megrendített. Az oktatón is látszott, hogy mennyire komoly érzelmeket vált ki belőle a téma. Na ezen az órán nagyon koncentráltam, hogy mindent megjegyezzek. Még utána is fogok olvasni. Tényleg nagyon érdekes maga a kurzus, a téma pedig egyszerre szomorú és megrendítő, de van benne valami pozitívum is.

 Hazafele nem történt semmi izgalmas...

 Reggel felkeltem 5-kor a semmiért. Mert hiába kellett bemenni ukrán megbeszélésre, annyi értelme volt, hogy elmondta a tanárunk, hol leszünk az egyes órákon. Ez kb. 5 perc volt. Jó hét kezdés...

 Utána egy kicsit jobb volt, mert Balázzsal kiültünk a folyosóra, hogy gyorsabban teljen az idő, meg hogy a többiek észrevegyenek minket, ha jönnek. Nem sokkal később jött Szabina meg Emese, akit rábeszéltünk, folytassa most az ukránt, addig is előnye lesz a jövőre kezdőkkel szemben. Meg a nyelvtant is átveszi még egy párszor...

 Oroszon a szokásos volt. Teljes kuss, ami a tanár már megszokott "jókedvének" volt köszönhető. Idén ki leszek szúrva. A legkedvesebb mondatokat kapom meg. Amikbe a még nem tanult szavak vannak. Mert így kell nekem.

 Utána kirohantam a Jugyura, mert én kis hülye, nem olvastam el a tereminfót, hogy a 123-as terem nem ott van, hanem bent a központban, a BTK-tól két utcára... Na kimentem, álltam 5 percet a térkép előtt, majd megkérdeztem a portás nénit, aki eléggé furán nézett rám, majd elmagyarázta, hogy a Kreditáló Tanszék a Boldogasszonyon van. A felső végén. Miután már így is késtem volna az óráról, és nem akartam fél óra után rátörni a csapatra, inkább úgy határoztam, hogy nem megyek be. Majd jövő héten. Jegyzetet meg talán tudok az egyik szerbes csajtól szerezni.

 Ennek okán inkább kimentem az állomásra. Megírtam az orosz házit, elolvastam a Metropolt, majd felszálltam a vonatra. Indulás előtt 2 perccel zihált állapotban szállt fel két néni, akik mivel látták, hogy egyedül ülök a négyszemélyesben, leültek velem szemben, menetiránynak háttal. Még el se indultunk, mikor az egyik rájött, hogy ő rosszul van, ha háttal utazik. Én nagylelkűen felajánlottam nekik, hogy akkor cseréljünk helyet, nekem tök mindegy, hogy utazok. Addigra már elraktam a franciasalátát meg a rizst, mert még a végén rácuppantak volna arra is :P Menet közben bealudtak, így amikor felkeltek, el kezdtek zaklatni, de úgy aranyosan, hogy hol vagyunk, meg mikor érünk be Csabára és ilyenek. Kedvesek voltak, de azért elég volt belőlük is egy idő után.

 Főleg, hogy ennyi értelme volt a napnak. Még el is keveredtem. Szuper. Remélem a jövő hét jobb lesz. Akkor meg még később érek haza, mert én kis hülye felvettem egy Etnikai konfliktusok Közép- és Kelet-Európában a XX. században nevű kurzust. Csak azért, mert ugyebár tanulom az ukrán és az oroszt is... Na jó, meg azért, mert érdekel. És a legjobb: ugyanott van, ahol a fent említett lekésett és eltévelyedett órám!!! Talán akkor már nem tévedek el...

 Akkor is irigyelni fogom a GTK-s ismerőseimet. Mert ők csak 8-án kezdtek, én mi meg már 1-jén...

 Az első hét olyan első hét feeling-es volt: minden tanár csak elmondta, miről lesz szó az óráin. Ez volt a jobb eset. A rosszabb az, amikor fél órát vártunk a semmire, majd az oktató 3 órával később ír a fórumra, hogy bocs, de csak jövő héten kezdek. Köszi...

 Aztán még oroszról is kizártak, mert dupla ajtós helyre kell menni hétfőnként. Na már most a vonatom megállt Algyőn, így már meg se lepődtem, hogy nem ér be időre. A tanár, ahogy bement a külső ajtón, becsukta azt, így én csak körbe tudtam volna menni, vagy kinyittatom valakivel. Mire azonban bármit is csinálhattam volna, a többiek kijöttek a teremből. Én meg vigyoroghattam az oktatóra, mint a rohadt alma, hogy kimagyarázzam magam. Persze egyből evidens későnek lettem elkönyvelve... Mellesleg mindig időben ott voltam azelőtt...

 Az egész történetben az volt a legjobb, hogy csak az orosz miatt mentem be. Így a hétfőn 4 óra vonatozásból és 5 perc szenvedésből állt. Jah, és még egy óra várakozásból az állomáson.

 Az ukrán se indult be az első héten, csak megbeszélések voltak. Voltam az első kínai órán is, de egy későre rakott ukrán miatt le kellett adnom.

 Azt meg nem is tudom, hogy írtam-e, hogy bejárós lettem. Senki nem néz normálisnak, de annyi megnyugtat, hogy közel annyi idő alatt ér be csoporttársnőm Szentesről busszal, mint én Csabáról vonattal...

 A hét vége csupa kedvesség volt, főleg az orosz tanár részéről, aki az első alkalom után kijelentette, hogy dolgozatot írat. De ez csak azért volt, hogy ismételjünk mindent át. Imádom ilyenkor... Bár be kell vallanom, lelki állapotom azon a héten a mélyben volt, így nem is érdekelt az egész. Már csak ezért is megnyugvással fogadtam a hírt.

 Azon szerencsések közé tartoztam még, akik első napon vették fel a bérletet és a matricát, mert nem kellett beállni a hosszú sorba. Bár most már egész gyorsan ment az ügyintézés.

 Ez a kis szünet kellett. Egyrészt, mert lelki válságba kerültem, másrészt úrrá lett rajtam a teljes érdektelenség.

 De újból elkezdődött az egyetem, a maga jó és kevésbé jó hozományaival.